A világ legkönnyebb dolga az ítélkezés. „Ez jó, ez nem.” „Ő szép, ő csúnya.” „Ő jól végzi a munkáját, ő pedig fél órával korábban elmegy.” Naponta több száz ehhez hasonló ítéletet hozunk meg, anélkül, hogy észrevennénk, hogy milyen sok energiánkba kerül és lassú méreg minden ember számára. Keserű méregcseppek, amikkel ízesítjük a saját és a körülöttünk élők kávéját.

Honnan származik az ítélet?

Tulajdonképpen nem meglepő, hogy a mindennapjaink része mások felett pálcákat törni. A szocializációhoz hozzátartozik, hogy gyerekként megmondják nekünk, hogy mit szabad és mit nem. Elmondják, mikor vagyunk jó kislányok, és jó kisfiúk és megbüntetnek, ha olyasmit teszünk, amit nem lehet. Azoknak a gyerekeknek, akik szerencsések, csak a viselkedését címkézik meg, sőt talán ők még magyarázatot is kapnak, hogy miért nem célszerű mondjuk egy négysávos úton szaladgálni. A többség azonban nem hogy magyarázatot nem kap, hanem egyenesen azt mondják rá, hogy „rossz gyerek”, „szemtelen”, „neveletlen”. Ez aztán melegágyává válik a későbbi önbizalomhiánynak és értéktelenség érzésének. A végső és övön aluli csapást – ha eddig meg is úszta volna valaki – az oktatási rendszer adja, ahol folyamatosan összehasonlításnak, értékelésnek és ítéleteknek van kitéve mindenki, aki egyszer beül az iskolapadba. Ugyan miért is lennénk ítéletmentesek másokkal szemben, amikor az egész gyermekkorunkat folyamatos ellenőrzés, felülbírálás mellett egy jutalmazás-büntetés alapú rendszerben töltjük el?

Én nem vagyok ellene az értékelésnek, mert lehet nagyon inspiráló és lehet jól csinálni. Például akkor, ha mindenkit a saját maga képességei és a saját magához mért teljesítmény alapján értékelnek. A jelenlegi oktatási rendszer felrakta a lécet, és aki nem tudja átugrani, azt megbélyegzi. Az nem számít, hogy az elmúlt néhány hónapban sokat gyakorolt és már harminc centivel magasabbat tud ugrani. Vagy eléri, vagy nem. Nincs több kérdés.

A megbélyegzés pedig egyenesen bélyeg-gyárrá változtatja az elszenvedő alanyokat. Sérült önbizalmukat és önértékelésüket azzal próbálják meg kezelni, hogy másokat leértékelnek. Mi több messzemenő következtetéseket is elkezdenek levonni. „Ez az ember milyen dagadt! Biztos lusta is!” „Az a másik milyen kocsival jár?! Ilyet nem lehet tisztességes munkával megvenni!”.

Személyiségtől függ, hogy saját magunkkal szemben is ugyanilyen kritikussá válunk-e, vagy beburkolózunk a tökéletesség palástjába és csak másokról alkotunk véleményt. Az viszont biztos, hogy, aki szigorúan méreget másokat, ő maga is elszenvedője volt egykor a megjegyzéseknek. Ez az érzés azonban megbénít, hiszen azon túl, hogy folyamatosan kommentáljuk az eseményeket és az embereket, rettegünk attól, hogy velünk ugyanezt csinálják. Emiatt nem merünk lépni, felvállalni a gondolatinkat és érzéseinket, önmagunkat; elszigetelődünk és lábujjhegyen éljük le az életünket.

Ellenszer és védőoltás

Szerencsére sok féle megoldás működik, aminek a segítségével felvehetjük a harcot ez ellen az alattomos, lélek-fagyasztó vírus ellen.

1. Kérdezzünk! Minden esetben, amikor többszörös következtetést vontunk le azzal kapcsolatban, hogy valaki megint miért viselkedik úgy, ahogy nekünk nem tetszik, kérdezzük meg tőle, hogy miért csinálta. Lehet feledékenység, figyelmetlenség, félreértés, vagy ezer másik ok, amiatt azt tette, amit tett. Itt fontos megjegyezni, hogy ez ne számonkérés legyen. Egyelőre nincs okunk feltételezni a rosszat, tehát ne sugalljuk az általunk várt választ, és ne dühösen kérdezzünk rá, hanem őszintén érdeklődve, meghagyva a másiknak, hogy megmagyarázza.

2. Ne a tettek alapján bíráljunk! Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek a tetteik alapján ítélnek meg másokat, sőt még hangoztatják is, mintha ez valami érték lenne. Pedig óriási tévedés. Ha elütök valakit kocsival, mert egész éjjel dolgoztam, akkor gonosz ember vagyok? Ha elírok valamit egy szerződésben és ezzel kárt okozok valakinek, rossz ember vagyok? Nem. Csak ember vagyok. Aki alkalomadtán hibázik. Így soha ne a tettek alapján, hanem a szív szándéka alapján érdemes véleményt formálni valakiről!
   
3. Oltsuk be a gyerekeket! A jelenlegi óvodás, kisiskolás generáció értékelése némiképp különbözik a mai felnőttekétől. Az iskola még mindig egy adott mérce alapján osztályozza a kicsiket, de ezzel szemben a szülők – bármit tesz is a gyerek – körülrajongják és ünneplik. Ennek az eredménye egy sérült, de nárcisztikus vonásokkal rendelkező felnőtt lesz, aki mindig a környezet elismerésére fog ácsingózni. A megoldás nem abban rejlik, hogy a szülő mindent megenged, és mindig biztosítja a csemetét, hogy bármit tesz az úgy jó és tökéletes, hanem ha elválasztjuk az embert a tettektől. El kell magyarázni a kicsinek, hogy elvenni a másik gyerek játékát nem szép dolog, a tettet igenis meg kell ítélni. Ugyanakkor biztosítani kell arról, hogy a szeretetünk feltétel nélküli, és ő rendben van úgy, ahogy van. Ez az igazi védőoltás az ítélkezéssel és önbizalomhiánnyal szemben, amit minden gyereknek kötelezően be kellene adni.
   
4. Figyeljünk az értékekre! Mivel ítéletet mondani könnyű, és a gondolkodásunk automatikusan erre áll rá, ezt nehéz megváltoztatni. Viszont, amikor észrevesszük, hogy megint minősítettünk valakit, keressünk benne az egy rossz helyett, két értékes dolgot. Ez nehéz munka, és nem is egyik napról a másikra fog sikerülni, de érdemes kitartani és meglátni, hogy kivétel nélkül szerethetőek vagyunk. Még akkor is, ha a felszínen nem is vesszük észre azonnal.
   
5. Ne akarjunk megfelelni! A megfelelés átka, hogy mindig lesz valaki, akinek nem jó. Akárhogy próbálkozunk és keressük a kitekert megoldásokat, mindig lesznek olyanok akiknek nem fog tetszeni, amit csinálunk. Ha nem csinálunk semmit, lesz olyan, akinek az nem fog tetszeni, hogy semmit se csinálunk. Ezt muszáj tudatosítani és elfogadni. Ha rosszindulatú kritika ér valamiért (amivel nem ártasz senkinek), gondolj arra, hogy ha az ellenkezőjét tennéd, ugyanúgy kritizálnának érte! 

+1 Tárjuk fel a múltunkat! Gondolkozzunk el azon, hogy mikor, hol és ki által értek minket sérelmek. Mikor éreztük magunkat értéktelennek, milyen helyzetben éreztük, hogy mások elítélnek minket. Ezzel olykor fájdalmas szembesülni, de ha tisztában vagyunk vele, hogy egy rossz szokásunk honnan ered, könnyebb rajta változtatni. Ismerjük fel – akár le is írhatjuk – hogy ez mára miért változott meg, és miért vagyunk értékesek úgy, ahogy vagyunk.Érdemes ezeknek az embereknek megbocsájtani, együtt érezni és elengedni a régi sérelmeket, hiszen csak az válik tettessé, aki egykor áldozat volt.

Összességében az ítélkezés nem visz előre. Sokkal jobb, boldogabb, bátrabb és kiegyensúlyozottabb életet élhetünk, ha önmagunk és mások felé is tisztelettel és szeretetteljesen viszonyulunk.